A médiatanács egyik legújabb közleményében síkra száll az írott sajtó függetlensége mellett – látszólag, mert valójában csak bebetonozza a helyi sajtó hatalomnak való kiszolgáltatottságát. VENDÉGPOSZT | Tófalvy Tamás az eMasa.hu szerkesztője
„A kiegyensúlyozott objektív tájékoztatás követelménye kizárólag a televíziók, a rádiók hír- és közéleti műsoraira vonatkozik, ezért azt a médiatanács egyetlen sajtótermék esetében sem vizsgálhatja sem most sem a jövőben” – írja a médiatanács pénteki közleménye, egy ellenzéki politikus kijelentésére reagálva, mely szerint egyes fideszes önkormányzatok propagandalapként használják a budapesti kerületi lapokat.
Első olvasatra úgy tűnhet, a médiatanács, okulva az elmúlt hónapok botrányaiból, egyszerűen csak kommunikálja a törvény immár enyhített verziójának egy passzusát, nehogy felmerülhessen akár a gyanú is, hogy a hatóság nem támogatja a hazai sajtószabadságot. Az üzenet tartalma azonban éppen az ellenkező irányba mutat: a médiatanács gyakorlatilag azt tette most nyilvánvalóvá, hogy ahogy a rendszerváltás óta egyik kormány sem, úgy ez a kurzus sem kíván változtatni a helyi sajtó – helyi, kistelepülési, kerületi lapok – egyre romló állapotán, a politikának való kiszolgáltatottságán.
A helyi sajtó: közmédia
Annak megértéséhez, hogy miért is arcpirító a nyilatkozat, elég a magyarországi helyi sajtó helyzetének mindössze két fő jellemzőjét ismerni. Az egyik: a helyi sajtó jelentős része gyakorlatilag az éppen uralkodó polgármesterek és pártok kezében van, tehát ahogy változik a hatalom, úgy változnak a helyi lapok szerkesztőségei és a lapok tartalma, szimpátiája úgy billen el az egyik vagy éppen másik párt érdekeinek kiszolgálása felé. A másik: a lapokat nem az éppen uralkodó pártok, polgármesterek vagy azok szavazói, hanem az összes polgár tartja el, saját adóforintjából. Tehát abban a pillanatban, ahogy egy helyi lap kicsit is elfogult, már nem tölti be közfeladatát, mert nem minden polgárhoz szól, hanem csak azok egy részéhez, ráadásul az éppen uralkodó párt propagandájának eszközeként befolyásolni próbálva a többieket.
A helyi lapok tehát – mint ahogy azt a médiatanács is nagyon jól tudja – nem keverhetőek össze a magánpénzből, tetszőleges közönségnek, tetszőleges szövegezéssel készülő lapokkal (így például a megyei napilapokkal sem), azzal a független sajtóval, melynek tartalmába valóban nem illik beleszólnia egyetlen, magára valamit is adó államnak sem. Mert a helyi sajtó nem magánvállalkozás. A helyi média: közmédia. Mindenkinek kellene készülnie mindenki pénzéből, és az államnak kötelessége volna közbelépnie minden olyan esetben, amikor ez nem így történik. Az egzisztenciálisan sokszor teljesen kiszolgáltatott, sarokba szorított és megzsarolt helyi sajtómunkásokkal szolidaritást kell vállalnunk; a zsaroló politikusok és a helyzetet tudatosan konzerváló hatalom bűnére viszont nincs mentség.
70:30
Ahogy a Médiatanács hamis válaszára sem, ami egy olyan médiatörvényre épül, mely – az előzőhöz hasonlóan – szintén még csak meg sem kísérel kiutat keresni ebből az immár húsz éves, tarthatatlan állapotból. A hatósági reakció tragikomikuma pedig a kizárólag fideszes önkormányzati lapokat említő szocialista politikus szemellenzős álszentségével válik teljessé: szépen jelezve, hogy az országot legjobban megnyomorító paktumokhoz – mint például az autópályapénz és kampányfinanszírozás címen ellopott milliárdok – hasonlóan a helyi média kiszolgáltatottságát is a mindenkori kormány és az ellenzék cinikus, rövidlátó egyezménye betonozza be, ki tudja még mennyi időre.
Illetve, ha a Médiatanács valóban komolyan gondolta ezt a választ, és nem tervez változtatni a hozzáállásán, akkor kilenc évre egészen biztosan.
